Fótó (avagy mit lát a szem és mit érez a szív)

Fényképezni mindenki tud, hogyha arra gondolunk, hogy csupán abból áll, hogy maximum három gombot kell megnyomnunk. Persze így is születhetnek jó képek, de azt gondolom, hogy azért ehhez több kell. Mindenki kattintgat, csak nem mindegy hogy ezt ki hogyan teszi. Ha valaki meglát valami számára érdekeset, szépet, egyszerűen megörökíti. Ezzel nincs is baj, ameddig az embert elfogja a lelkesedés, valamilyen tűz, vagy csak a puszta kíváncsiság az adott látvány iránt.

Mostanában nagyon nagy divat lett a fotózás. Sok fiatal drága gépekkel flangál, mert „az neki kell”, és a drága szülő megveszi, egyetlen gyermekének. Sokan azt sem tudják hogyan érdemes használni masinájuk adottságait. Vagy egyáltalán ki sem használják. Csupán csak mutogatják magukat, hogy mekkora fotósok. Aztán egyszer ez az „ambíció” az eszközzel együtt a szekrényben köt ki, annyi más régen elfeledett dolog mellé.

Mostanáig pontosan ebben a meggyőződésben éltem. Egyszerűen kedvem sem energiám nem volt elővenni semmilyen fényképezéssel kapcsolatos dolgot. Viszont előszeretette kritizáltam a kis divatból fotózókat, már hogy már profi gépekkel. Egyszerűen idegesítettek. Főleg, amikor kitalálták, hogy indulnak a suli pályázaton „mert h az úgyis piskóta lesz”.

Na, most a helyzet a következő: Ez lesz a második éve, hogy indulok ezen a kis megmérettetésen. Egy II. és egy I. helyezést tudhatok a birtokomban. Így érthető, hogy nem igazán szeretném, hogy ez idén másképp legyen. Tehát kénytelen leszek harcba szállni! Visszatért a lelkesedésem. Újabb és újabb fotótémákon töröm a fejem. Mostmár csak egy kis idő kell, hogy ezeket meg is valósítsam. Hogy mit nem tesz egy kis versenyszellem?!

Az idén két fő téma közül lehet választani: kastélyok és természet. Elég érdekes választás. A kiránduláshoz mostanság már hideg van. Annak meg nem igazán van értelme, hogy egy előkeres az ember, pár 3-4 éves fotót kinyomtatja és beadja. Ezt mindenki meg tudja csinálni. Így a kastélyt választottam, de be kell, hogy valljam, okoz némi fejtörést. A kastélyok nagy része múzeum, így nem mindenhol lehet fényképezni. Ahol lehetne, ott Brad Pitt forgat éppen. Egyébként van konkrét elképzelésem, csak kellene egy olyan intézményt találni, ami viszonylag közel van és van lehetőségem garázdálkodni. Úgyhogy, most keresgélek.

Tessék nekem szurkolni! A képek és az eredmény körülbelül november közepe-vége fele várhatóak.

Az évszakok és én

Újra itt az ősz. Gőzerővel beindult a suli, vagy épp a munka, kinek mi. Ugyan nagyon nehezen, de magunk mögött hagytuk az idei nyarat. És azt hiszem, sokan vágyódunk vissza. Ott van a sok szép emlék, az élmények, a felfedezések. (Ájj de jó is volt!!!) Megmondom, nektek őszintén én nagyon nyár párti vagyok, és nem, feltétlenül azért mert akkor születtem.

Olyankor, minden és mindenki olyan szabad, olyan felszabadult. Most mondhatnátok, hogy „azért mert nincs iskola”. Ami részben igaz, de azt ne felejtsük el, hogy pont ezért lett kitalálva a nyári szünet, hiszen minden diák (a kicsiktől a nagyokig) nehezen fogható munkára, ha odakinn hétágra süt a nap. Tehát a jó időből és szabad életérzésből következik az, hogy nincsen oktatás, nem pedig fordítva.

Szóval most már csak fél műszakban dolgozik a napocska, mi pedig ott csücsülünk az iskolapadokban, az irodákban, a boltokban, ki hol. Ránk ül valami furcsa, zsibbasztó köd. Hirtelen fáradtak, kedvetlenek leszünk. Kinézünk az ablakon, és azt látjuk, hogy sárgulnak a falevelek. Pusztul minden. És személy szerint, ilyenkor dühös vagyok. Megmagyarázhatatlan, hogy miért, de elönt a méreg. Valahogy pusztulok a természettel együtt.

Olyannyira, hogy amikor egyszer csak beköszönt a tél lelassulok, mint valami barnamedve. Mintha téli álmot aludnék, egyszerűen csak vagyok. Így sétálgatok, fázogatok és nem sok értelmes dolgot mondok. Ráadásul szörnyen egyedül tudom magam érezni, ezért sokszor be is pánikolok. Érdekes, sokan szeretik a telet, a téli sportok révén. Na, én nem. Egyrészt mert béna vagyok hozzájuk, világ életemben csak a szánkózás ment, meg a korizás (legalábbis azt hittem, míg el nem törtem a karom).

Aztán jön a tavasz és mire kibukik az első hóvirág az esetleges hó alól már én is ébredezem. Valahogy én is megújulok, mintha megtisztulna bennem valami. Sokkal-sokkal jobban érzem magam, és ilyenkor hajlamos vagyok meggondolatlan dolgokra. Számomra van egy ilyen „nem baj, mindennek így kell lennie” kicsengése ennek az időszaknak. Mintha bármit csinálna az ember, az úgy ahogy van rendben volna.

Majd ugye megint nyár, a hihetetlen szabadsággal, álmodozással vagy éppen a valóra vált álmokkal, meglepetésekkel.

Engem szörnyen befolyásolnak az évszakok, velük együtt változom évről évre. Sok mindenben segítenek, például habban hogy megértsem magam, mert csak így juthatok előrébb. Ezért arra gondoltam, hogy az én Kis Világomat is részben ehhez fogom kötni (azért csak részben mert a hirtelen jött gondolataimat nehéz lenne besororolni). Többet nem árulok el, majd úgy is észre veszitek!

Jó olvasgatást kvánok!

Kezdés? Most!

Hát újra itt vagyok!  Reszkessetek! Úgy tűnik, hogy múlóban van az alkotói válság nevezetű népbetegségem. 

Immár másodszorra költöztettem el az "én kis világom". Eddig ez a legszuperebb hely, szerintem ti is látjátok, hogy mennyi lehetőségem van itt kreatívkodni. Egyenlőre még én is tanulom a rendszerét, és az oldal még igencsak félkész. De igyekszem. 

Rengeteg új ötletem van. Az "alkotói" szünetem alatt rengeteg témát gyűjtöttem. És szokás szerint nagyon lelkes vagyok! 

Oldara a kis sávokba vidókat, képeket tervezek. Emellett nem titkolt vágyam végre megírni a kis történetemet, amiből láthattatok már ízelítőt. Az az igazság, hogy legfőképpen időhiány miatt nem haladok vele. De amint kész lesz egy fejezet ígérem megjelenik majd valahol oldalt, az is.

Köszönöm szépen a türelmeteket, hogy megvártátok míg kicsit összeszedem, a mostanában igencsak elveszettnek hitt szavaim.