Felismerés

Egy igen viharos beszélgetés ihlette dallamosabb gondolat:

Tündérmeséből zord valóság

Gyermekként, szemedben oly nagyok, szeretetük égig ér, akár a Nap és a Hold.

Bearanyozzák minden pillanatod.

S két védelmező óriásként átvezetnek minden gondon-bajon.

Más világban élnek, mégis kedvedért elűzik ágyad alól az alávaló szörnyeteget.

Majd nevetve csempésznek aprópénzt párnád alá, ha egy fogacska elhagyja szád.

Hangtalanul nyitják ablakod, s ha felébredsz, finom csokoládé vár rád.

Egy apró puszitól elmúlik minden, ami fáj.

Veled virrasztanak, ha az álom manó késne aznap este.

Akkor is, ha már kívülről megy az a kedvenc mese.

Ma már egyedül alszom, és furcsa miket álmodok a csodás történetek helyett.

Érdekes látni, mikor villámot szór, az óriások hatalmas ege.

S hallok, hallok dogokat… elér hozzám minden, amit titkolni vágytak előttem.

Újra sötét van, és ágyam alatt újra szörnyetegek tanyáznak.

De nem űzi ki senki őket, míg a hangok végre el nem hallgatnak.

Esténként, ha lehunyom a szemem, látom, ahogy hullócsillagként tűnnek el álmaik, el a semmibe.

Azok, amelyeket egy negyedik emeleti kis lakásban szövögettek.

Már nem látom, se a nevetős Fogtündért, sem az elszánt Mikulást.

Nincs semmilyen tündérmese, még az óriások is összementek.

Már csak két utazót látok, kik valaha összetartoztak, de ma már csak vitatkoznak.

Vajon merre mennek? Vagy megegyeznek? S ha nem, szétválnak útjaik?

Ők sem tudják, csak állnak a jegypénztárnál és feltartanak mindenkit.

A pályaudvar olyan nagy, biztosan találnának egy csendes sarkot.

Nekik is könnyebb lenne, s talán nem keltenének egymásban annyi szörnyű haragot.

De ők csak csúnya szavakkal dobálóznak, majd a könnyek potyognak és tőlük hangos az épület.

S csomagokon ülve, mint valami ócska bőrönd, vajon miért reszketek?

Gondolatok, mélyen a felszín alatt (avagy: Segítség, gonosz manók a fejemben!)

Biztosan észrevettétek már, hogy legtöbbször általánosságban írok le dolgokat. Ez nekem kicsit furcsa… Mint a legtöbb ember, én is azzal foglalatoskodok, ami érdekel, és kezdetben azt éreztem, hogy csak a töredékét tudom „átadni” annak, amit megélek. Hiszen minden témám végülis rólam szól, minden bejegyzésemet valamilyen velem kapcsolatos történés ihlet.

Más oldalról megközelítve: Mostanában olyan dolgokat élek át, amelyekről már nem igazán tudok általánosságban beszélni (persze azért megpróbálom). Ezek az én „igazi személyes dolgaim”, azok, amelyek megtöltik a kicsi fejemet, és éjszaka nem hagynak aludni. Csintalan, gonosz manóként ott motoszkálnak, és emiatt mogorva, kedvetlen (durcás, hisztis, elviselhetetlen… kinek mi tetszik) leszek.

Néha-néha muszáj lesz kitessékelnem a kis rosszalkodókat a fejemből. A legjobb módszer, hogy kiírom magamból. Így meglehet, hogy találkozni fogtok személyesebb hangvételű bejegyzéseket. Lesznek olyanok, amik kicsit homályosabbra sikerednek majd, de szerintem nem feltétlenül probléma, hogyha nem vagyok nyitott könyv mindenki számára.

Kapcsolati válságok

Miért van az, hogy mostanában semmi nem működik jól?

Érdekes dolgokat vehetünk észre, ha egy pillanatra megállunk és körülnézünk. Sőt, megkockáztatom elég egy kis odafigyelés is, például ha kinyitunk egy újságot. Igaz, a bulvár sajtó a bolhából is elefántot csinál és hajlamos némi „fogalmazásbeli csúsztatásokra”… de ha kimazsolázzuk a valós részleteket hihetetlen, hogy mennyi kapcsolat megy manapság tönkre, csak a drágalátos kis celebjeink körében. Mi lehet akkor a hétköznapi emberekkel?

Kapcsolat olyan sok féle van: baráti, kicsit több mint baráti, munka, családi és még sorolhatnám… Minden ember életében kialakulnak kötelékek, amik egyszer csak felszakadnak, de miért? Talán azért, mert rosszak? Milyen az a rossz kapcsolat? Mi az, amit már nem lehet helyrehozni? Az, amit már nem akarunk, amibe belefáradtunk.

Vannak elkerülhetetlen dolgok, vannak láncok, amelyeknek el kell szakadniuk, ezt nem vitatom. Hiszen mindenképpen bekövetkeznek változások, és szükség is van erre. De mostanában azt látom, hogy túl sok minden borul fel, anélkül, hogy különösebb oka lenne. Most komolyan fogjuk ezt is a „szaladó világra”? Valóban, mindenki elrohan a fontos dolgok mellett, de erről nem a világ tehet, hanem mi, hogy ilyenné tettük és miután rájöttünk, hogy ez így egyáltalán nem jó, továbbra is alkalmazkodunk hozzá. Viszont, ha a saját kis életünkben romlik el valami, azt rögtön lecseréljük. Nem furcsa ez így?

Olyan könnyedén átgázolunk a másikon, ha érdekünk úgy kívánja, és utána csodálkozunk és kesergünk amiatt, hogy esetleg egyedül maradtunk. Kicsit gondolhatnánk azokra is, akik bármilyen szempontból egy kicsit is fontosak nekünk. Hihetetlen, hogy mennyire önzőek vagyunk.

Nekem nem tisztem bírálni senkit, nem is ez a célom. Engem megtanítottak arra, hogy mindenre létezik olyan megoldás, ami mindenkinek kedvező, csak eleget kell foglalkozni az adott problémával. Én ebben hiszek. Persze, minden nem menekülhetünk el minden rossz elől, hiszen ez tesz minket erősebbé. De amiatt, ami elkerülhető lenne, miért szenvedjünk?

Tehát, ne féljünk a változtatni, csak gondoljuk végig, hogy itt van e az ideje, nézzünk körbe kit hagynánk magunk mögött. Gondoljunk bele, mi történne fordított helyzetben.