Ahány ház annyi család...

majd a házat szorozd meg kettővel…

Emlékeztek még a dallamosabb gondolatomra? Szeretném picit tovább folytatni a történetet, mostmár ténylegesen prózában.

Egy icipici barna leányka (olyan kis 3 éves forma) kisírt szemekkel ránézett az anyukájára, miután végighallgatta a szülei kiabálásba forduló vitáját. Majd összeszedve minden kis erejét, „határozottan” azt mondta: Anya, ti el fogtok válni!

12-13 év múlva ez a pici lány, már egy kicsit nagyobbacska volt, talán valamennyivel határozottabb is. Mégis megszámlálhatatlan, heves kiabálásba forduló vita és egy kicsit kevesebb káromkodás után, még mindig ugyanúgy nézett, kisírt, zöld szemeivel.

Aztán egy hónap múlva, a kisírt szemű lány tényleg a bőröndök tetején ült. A két utazó pedig elment, felszálltak két különböző vonatra. Hiszen olyannyira mások. Az egyik egy nagy házban él, amiben elveszik, mert fogva tartja, talán saját magát. De ő azt hiszi, másik tartják fogva, pedig csak rajta múlik. A másik pedig egy aprócska lakásban keresi újra önmagát. Foltozgatja, szépítgeti és mosolyog, mert végre az általa is csak alig ismert önmaga lehet.

És mi történt a lánnyal? Sokat utazik. Így már jól érzi magát mindkét házban. Mindegyikben van a lelkéből egy kicsi. Tudjátok ingázni sokkal jobb, mint sírni.

Kezdet... Tavasz... mindenkinek más

Tavasz… nyár… ősz…tél…  mindenkinek megvan a maga kedvence és mindegyiknek megvan a maga varázsa. Mindenkinek minden kicsit mást jelent és mást hoz minden évben.

A tavaszt a kezdetnek tituláljuk, hiszen akkor ébred a természet. Minden felébred kivirágzik és ez ugyanígy van ez, az emberekkel is. Annyi szörnyűség történik a világban tavasszal is és mégis mindenki sokkal vidámabb, ami persze érthető.

Most mondhatnám (ahogy szoktam) hogy „emberek itt a tavasz”, de ezzel egy kicsit elkéstem. Elkéstem, mint ahogy az utóbbi időben mindennel. Úgy éreztem, mintha rohannék valami után, és valahogy mindig elszalasztottam azt… Na, mit? Jó kérdés nem igaz? Nem fogjátok elhinni, én sem hittem el: magamat.Keresem, kutatom önmagam. Rengeteg olyan dolog történt velem, mostanában ami letérített egy útról. Így késtem el, de nagyon.

Mostanában nem is gondolok olyan dolgokra, amiket imádok és feltöltenek… Nem írok, nem fotózom, nem járok táncolni… Magyarázkodom… Csak élem mindennapjaim, egyiket a másik után, úgy ahogyan sosem szerettem volna: üresen.

Beszürkültem, és titkon arra vágytam, hogy majd tavasszal kivirulok egy kicsit. Sajnos a sokadik fejfájós, otthonülős gondolkozós nap után, ami miatt aznap kihagytam a sulit... rá kellett jöjjek, hogy ez így nem mehet tovább!

A tavaszt lekéstem, de mindig is mondtam, hogy az én évszakom a nyár. Azt hiszem felébredtem, ahogyan felébredt körülöttem minden.