Mesék, na meg a Valóság...

Boldogan éltek míg meg nem haltak.

Ismerősen  csenghet ez a kis idézet kedvenc meséink végéről. Szerintem sokan visszasírjuk ezeket az időket, vagy ha nem, akkor még most is ugyanolyan álomvilágokba menekülünk. Hiszen a világ olyan nagy, és az élet iszonyú bonyolult, természetes volt, hogy kicsi gyermekként hamar elfáradtunk a sok újdonságtól, így kellett egy másik világ, ami a miénk volt, ahol nem érhetett meglepetés, és mindig ott várt minket ahol hagytunk. Az ágyon, a szekrényben, a földön vagy anya íróasztala alatt lévő titkos bázison... A babánk, a plüssmackónk, az építőkockáink... kinek mi. 

Ma mit csinálunk? Ugyanezt. Esténként elmerengünk azon, hogy mi történt aznap, aztán elhessegetjük a rosszat vagy épp azon rágódunk egy jó ideig, aztán megunjuk a valóságot és álmodozunk. Hiszen a világ olyan nagy az élet pedig iszonyú bonyolult, mi pedig csak azt szeretnénk ha lenne egy valós világunk ami csak a miénk. Egy otthon, egy társ, egy család, esetleg egy életre szóló kaland, vagy munka... kinek mi. 

A különbség az, hogy gyermekként elég volt  fantáziánk bevetése ahhoz, hogy a kívánt kis világunkban élhessünk. Érdekes módon a valótlan valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt akkoriban. És tudjátok miért? Mert makacs kis törpék voltunk, és elszántan hittünk az álomvilágokban, a mesékben és ezáltal magunkban is a saját világunkban, hiszen ha elképzeltük az úgy is volt. (Talán egyébként a felnőtté válás ott kezdőik, mikor a kisgyerek rájön hogy nincsen Mikulás, Fogtündér és egyebek.) 

Ma már sajnos nem elég álmodozni, ahhoz amit el akarunk érni, sok mindent meg kell tennünk, persze nem árt egy nagy adag szerencse sem. Viszont ami nagyon fontos: hinnünk kell magunkban, pontosan úgy ahogy kicsinek a mesékben hittünk. Ha gyermekként működött, most sem lehet olyan nehéz ;) 

Egyetlen egy hibája van a dolognak, hogyha meg is lesz álmodozásunk eredménye, akkor sem lesz mindig felhőtlen. Biztosak lehetünk abban, hogy tartogat majd kellemes vagy nem éppen szívderítő meglepetéseket. Ott lesznek majd a hétköznapi problémák is, vagy a kihívások amik szintén nem problémamentesek. El kell fogadnunk, felnőttünk vagy ha nem is, a mesevilágból már tényleg kinőttünk. Ez már nem álom, hanem a mi valós kis világunk. 

Egyébként, higgyétek el, a tündéreknek sem olyan egyszerű az életük :) Hogy honnan tudom? Inkább maradjunk annyiban, hogy szeretném megmutatni. Ezzel a kis gondolatommal még terveim vannak. Legyen elég egyenlőre annyi: "Tündérmese avagy Boldogan éltek míg meg nem haltak...  Vagy mégse? " 

Hazugság

- Hazudni... de minek? 

      - Mert mindenki hazudik!

               - De én utálom ha hazudnak nekem!

Végiggondoltátok már, hogy egy héten hányszor hazudtok? Nem akarok kérdőre vonni senkit.. mert hát mindenki hazudik. Csak nem mindegy, hogy miért. Nagyon nem. 

Voltatok már olyan helyzetben, mikor két számotokra fontos ember közül az egyik megkér arra, hogy falazz. Egyébként nem mennétek bele, de tudjátok hogyha őszinték vagytok a másiknak összetörik a szíve, megint. Így inkább hallgattok a dologról, csak mert védeni akartok két számodra fontos személyt. Biztos vagyok benne.

Nézzük csak hogy is van ez? 

Először tényleg csak elhallgatjuk, aztán csak félig mesélünk el történeteket, amit később kicsit kiszínezünk, vagy jönnek a féligazságok... Végül eljutunk arra a pontra mikor besokallunk, mikor már nem bírjuk el a saját szavainkat, mikor már fáj az amit mondunk, de tovább csináljuk mert nem akarjuk megbántani. Aztán már lassacskán nem tujuk eldönteni, hogy mi fog jobban fájni neki, ha elmondjuk vagy ha tovább hazudunk.

Csak hogy ne legyen egyszerű ott az a személy, az aki ránk bízta a titkát, talán kényelmességből, félelemből, de valahol talán az is szempont, hogy ő sem akarja újra a mélybe taszítani azt, akit egykor szeretett. Ugyanakkor tudjuk, hogy nem maradhat titokban a végtelenségig. Valakinek előbb utóbb összetörik a szíve, megint, és pontosan tudni fogja majd, hogy ki is hazudott neki.

Szörnyű helyzet, nem kívánnám senkinek. Mielőtt azt gondolnátok, hogy a barátnőmről és a volt barátjáról (esetleg fordítva) vagy két barátnő hajt esetleg ugyanarra a pasira... Nem, sajnos nem ez a helyzet. Itt nem tudjátok eldönteni, hogy melyik ember a fontosabb számotokra, mert egyik sem lehet fontosabb a másiknál. Hiszen ha ők nem lennének... 

Vegyünk egy másik szituációt. Mi van akkor, ha valaki azért hord össze mindenféle valótlant, hogy magát mentse. Csupán mert nem bír nemet mondani, kíváncsi, meg szeretné ha szeretnék, de közben minden egyes kíváncsiskodással számára a legfontosabbakat veszíti el. 

Már az is hazugság mikor valaki fél megmutatni magát. Fél attól, hogy mit szólnak, hozzá, ahhoz az emberhez aki ő valójában. Így felölt egy álarcot, amit talán soha életében nem mer és így nem is képes levenni. Olykor még saját magát is képes becsapni és ettől megnyugszik. 

Számtalan hazugság létezik és mindegyiknek meg van az oka mert mindig meg tudjuk magyarázni, és ezt akkor is megtesszük mikor beismerjük, hogy nem voltunk őszinték. Sajnos ez nem egy pozitív dolog, de az ember képtelen mindig őszinte lenni. Mindez ellentmondásos és igazságtalan, de rajtunk áll! Sajnos mindig vannak és mindig is lesznek olyan pillanatok, mikor nem vagyunk vagy nem leszünk képesek arra, hogy őszinték legyünk. De mikor kimondjuk azt a valótlan mondatot... gondoljuk végig, megéri e elveszíteni valamit... valakit... vagy talán önmagunkat? 

Születésnap

Érdekes... Mi jut eszetekbe arról hogy "boldog születésnapot" ? Nézzük csak: jókívánságok, ajándék, torta... valami különleges. De mire föl? Hiszen csak eltelt egy év. 

Kicsi korom óta mindig izgatottan várom az év azon napját, amikor is kibújtam anyukám pocakjából (az az igazság, hogy eredetileg nem nagyon szerettem volna kijönni, jól éreztem magam odabenn, de ez egy másik történet). Érdekes dolog az, mit vártam és mit várok most.

Talán figyelmet? Hiszen egy szem gyermekként, egy szem unokaként én álltam a figyelem középpontjában. Ajándékot? Talán kisgyerekként igen, azt hiszem ez volt akkor a legizgalmasabb. Ma nem érdekel az hogy mit kapok. Furcsa dolog háromszor-négyszer ünnepelni ezt az istenverte napot. Először nagyon jó dolognak tűnhet, de egyáltalán nem az. Megünnepelni, anyával, megünnepelni a nagyszüleimmel, majd megünnepelni apával és a nagyszüleimmel. Ugyanakkor jó, hogy a mostani óriási katyvasz (ahogy én hívom ezt a helyzetet) közepette így, legalább figyelnek egy kicsit rám is, és ez nagyon jó érzés.

Nem kell nagy ünneplés vagy drága ajándékok, csak egy kis apró figyelem, amivel kitüntetjük azt, aki egy évvel idősebb lett. Sokkal de sokkal többet adhatunk egy nagy mosollyal, egy nagy puszival, egy jó beszélgetéssel. Mindennapos dolgok, egy mindennapos de várva várt eseményhez. 

Ezúton szeretném mindenkinek nagyon szépen megköszönni azt, hogy gondoltatok rám.  Jó éjszakát!