Helló helló

Szép Estét Mindenkinek!

Ugyanis kiderül, hogy Vagytok! Ezért olyan csodálatos a felhasználói oldalon lévő statisztika. :)

Mivel én csak 2x nyitottam meg a délutáni bejegyzést, hogy meglessem hogy van e benne hiba... a többi csak Ti lehettek. Csúcsokat ugyan nem döntünk, de szerintem ez nem is baj. Nyilván az embernek nem az a célja egy "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" típusú blognál, hogy több ezres olvasótábort mozgasson meg. De az a pár személy, aki esetleg mégis nyomon követi a dolgokat, ösztönözheti az írót, hogy azért igenis van miért eltölteni azt a kis időt, míg bepötyögi, mi is nyomja a kicsi lelkét.

Ugyanakkor meg kell mondjam rémesen ijesztő is tud lenni, mert az embernek fogalma sincs ki olvasgatja a gondolatait. De így izgalmas nem?! 

Szóval ha már itt vagyok és itt vagytok :) akkor inkább megpróbálkozom valami tőlem szokatlannal: Van nekem egy kis novella, vagy akár regény ötletem. Valamelyik régebbi blogomon, talán ezen van belőle egy fejezet, na most azt felejtsük el. :) Arra gondoltam, hogy szépen most nekilátok újra ennek a kis szösszenetnek és ameddig jutok, szépen felpakolom. 

A legnagyobb bajom, hogy leginkább csak azt tudom hitelesen visszaadni ami pillanatnyilag bennem, a lelkem mélyén vagy bárholl de éppen abban a pillanatban engem foglalkoztat. Ezért azt hiszem képtelen vagyok az előre gondosan megtervezett és megszerkesztett történetének gondos kidolgozására. 

De azért tegyünk egy próbát. Végülis erre való ez a felület, vagy nem?! ;)

Újra itthon?

Hű, igazából megmondom őszintén, fogalmam sincsen, hogy hol kezdjem. Több mint valószínű, hogy az összes barátom azt mondaná erre: az elején. De én ezt most nem így fogom tenni. Ugyan rettenetesen sok dolog történt velem: elváltak a szüleim, túl vagyok pár költözésen, szakításon, barátságok kifulladásán, de most azt hiszem nem ezt fogom oldalakon és így hosszú éjszakákon át szisztematikusan kiírni magamból. Persze elengedhetetlen, hogy ne ebből táplálkozzak, viszont inkább azt szeretném megtudni hol is tartok most ezeknek a feldolgozásában.

Érdekes, hogy most érzem azt két év után megint, hogy írnom kell. Pedig visszagondolván sok-sok buta pillanatomra... lehet, hogy rengeteget segített volt. Ez a feldolgozás, majd lezárás dolog... hűűű  egy trükkös kis hullámvasút, rettenetesen meg tudja viccelni az embert. De a napló segít nyomon követni, hol tartok és nem hagyja hogy átvágjam saját magam míg véget nem ér az a fránya trükkös utazás.

Szóval itt vagyok, ragyogok :) egyáltalán fogalmam sincs hogy valaki emlékezik még erre a blogra... Bevallom őszintén nem is hittem, hogy még megvan. De nem számít ki olvas, vagy ki nem. Ez az én kis világom és aki kíváncsi rám, az megtalál.

U.i.: A régebbi bejegyzéseimben ígérgettem, hogy milyen csodálatos tematikájú bejegyzések meg mit tudom én mi, kacsalábon forgó palota lesz :P na többek között erről is leszoktam :) Az én lelkem az én váram. Aki szeret és szereti olvasni amit irkálok annak úgy is mindegy milyen a körítés.

Mesék, na meg a Valóság...

Boldogan éltek míg meg nem haltak.

Ismerősen  csenghet ez a kis idézet kedvenc meséink végéről. Szerintem sokan visszasírjuk ezeket az időket, vagy ha nem, akkor még most is ugyanolyan álomvilágokba menekülünk. Hiszen a világ olyan nagy, és az élet iszonyú bonyolult, természetes volt, hogy kicsi gyermekként hamar elfáradtunk a sok újdonságtól, így kellett egy másik világ, ami a miénk volt, ahol nem érhetett meglepetés, és mindig ott várt minket ahol hagytunk. Az ágyon, a szekrényben, a földön vagy anya íróasztala alatt lévő titkos bázison... A babánk, a plüssmackónk, az építőkockáink... kinek mi. 

Ma mit csinálunk? Ugyanezt. Esténként elmerengünk azon, hogy mi történt aznap, aztán elhessegetjük a rosszat vagy épp azon rágódunk egy jó ideig, aztán megunjuk a valóságot és álmodozunk. Hiszen a világ olyan nagy az élet pedig iszonyú bonyolult, mi pedig csak azt szeretnénk ha lenne egy valós világunk ami csak a miénk. Egy otthon, egy társ, egy család, esetleg egy életre szóló kaland, vagy munka... kinek mi. 

A különbség az, hogy gyermekként elég volt  fantáziánk bevetése ahhoz, hogy a kívánt kis világunkban élhessünk. Érdekes módon a valótlan valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt akkoriban. És tudjátok miért? Mert makacs kis törpék voltunk, és elszántan hittünk az álomvilágokban, a mesékben és ezáltal magunkban is a saját világunkban, hiszen ha elképzeltük az úgy is volt. (Talán egyébként a felnőtté válás ott kezdőik, mikor a kisgyerek rájön hogy nincsen Mikulás, Fogtündér és egyebek.) 

Ma már sajnos nem elég álmodozni, ahhoz amit el akarunk érni, sok mindent meg kell tennünk, persze nem árt egy nagy adag szerencse sem. Viszont ami nagyon fontos: hinnünk kell magunkban, pontosan úgy ahogy kicsinek a mesékben hittünk. Ha gyermekként működött, most sem lehet olyan nehéz ;) 

Egyetlen egy hibája van a dolognak, hogyha meg is lesz álmodozásunk eredménye, akkor sem lesz mindig felhőtlen. Biztosak lehetünk abban, hogy tartogat majd kellemes vagy nem éppen szívderítő meglepetéseket. Ott lesznek majd a hétköznapi problémák is, vagy a kihívások amik szintén nem problémamentesek. El kell fogadnunk, felnőttünk vagy ha nem is, a mesevilágból már tényleg kinőttünk. Ez már nem álom, hanem a mi valós kis világunk. 

Egyébként, higgyétek el, a tündéreknek sem olyan egyszerű az életük :) Hogy honnan tudom? Inkább maradjunk annyiban, hogy szeretném megmutatni. Ezzel a kis gondolatommal még terveim vannak. Legyen elég egyenlőre annyi: "Tündérmese avagy Boldogan éltek míg meg nem haltak...  Vagy mégse? " 

Hazugság

- Hazudni... de minek? 

      - Mert mindenki hazudik!

               - De én utálom ha hazudnak nekem!

Végiggondoltátok már, hogy egy héten hányszor hazudtok? Nem akarok kérdőre vonni senkit.. mert hát mindenki hazudik. Csak nem mindegy, hogy miért. Nagyon nem. 

Voltatok már olyan helyzetben, mikor két számotokra fontos ember közül az egyik megkér arra, hogy falazz. Egyébként nem mennétek bele, de tudjátok hogyha őszinték vagytok a másiknak összetörik a szíve, megint. Így inkább hallgattok a dologról, csak mert védeni akartok két számodra fontos személyt. Biztos vagyok benne.

Nézzük csak hogy is van ez? 

Először tényleg csak elhallgatjuk, aztán csak félig mesélünk el történeteket, amit később kicsit kiszínezünk, vagy jönnek a féligazságok... Végül eljutunk arra a pontra mikor besokallunk, mikor már nem bírjuk el a saját szavainkat, mikor már fáj az amit mondunk, de tovább csináljuk mert nem akarjuk megbántani. Aztán már lassacskán nem tujuk eldönteni, hogy mi fog jobban fájni neki, ha elmondjuk vagy ha tovább hazudunk.

Csak hogy ne legyen egyszerű ott az a személy, az aki ránk bízta a titkát, talán kényelmességből, félelemből, de valahol talán az is szempont, hogy ő sem akarja újra a mélybe taszítani azt, akit egykor szeretett. Ugyanakkor tudjuk, hogy nem maradhat titokban a végtelenségig. Valakinek előbb utóbb összetörik a szíve, megint, és pontosan tudni fogja majd, hogy ki is hazudott neki.

Szörnyű helyzet, nem kívánnám senkinek. Mielőtt azt gondolnátok, hogy a barátnőmről és a volt barátjáról (esetleg fordítva) vagy két barátnő hajt esetleg ugyanarra a pasira... Nem, sajnos nem ez a helyzet. Itt nem tudjátok eldönteni, hogy melyik ember a fontosabb számotokra, mert egyik sem lehet fontosabb a másiknál. Hiszen ha ők nem lennének... 

Vegyünk egy másik szituációt. Mi van akkor, ha valaki azért hord össze mindenféle valótlant, hogy magát mentse. Csupán mert nem bír nemet mondani, kíváncsi, meg szeretné ha szeretnék, de közben minden egyes kíváncsiskodással számára a legfontosabbakat veszíti el. 

Már az is hazugság mikor valaki fél megmutatni magát. Fél attól, hogy mit szólnak, hozzá, ahhoz az emberhez aki ő valójában. Így felölt egy álarcot, amit talán soha életében nem mer és így nem is képes levenni. Olykor még saját magát is képes becsapni és ettől megnyugszik. 

Számtalan hazugság létezik és mindegyiknek meg van az oka mert mindig meg tudjuk magyarázni, és ezt akkor is megtesszük mikor beismerjük, hogy nem voltunk őszinték. Sajnos ez nem egy pozitív dolog, de az ember képtelen mindig őszinte lenni. Mindez ellentmondásos és igazságtalan, de rajtunk áll! Sajnos mindig vannak és mindig is lesznek olyan pillanatok, mikor nem vagyunk vagy nem leszünk képesek arra, hogy őszinték legyünk. De mikor kimondjuk azt a valótlan mondatot... gondoljuk végig, megéri e elveszíteni valamit... valakit... vagy talán önmagunkat?